https://www.youtube.com/watch?v=lL2ZwXj1tXM
A próbák szinte leépítettek. Fáradt voltam minden este és szívem szerint hassal estem volna bele az ágyamba, de nem tehettem. Aludni legalább könnyen tudtam. Nem volt akkora szenvedés ez a terhes dolog, pedig rengeteg hírt hallottam róla. Anyám is gyakran a fülembe ültette a bogarat, hogy szülés egy rémálom lesz. Megint kedves volt, de kitudja mit hoz a sors. Lehet nem kell sokat szenvednem és hamar kipottyan belőlem az a valami.
Egyik reggel nem voltak óráim, de már olyan hamar fent voltam, hogy mindenki furán nézett rám miközben végig vonultam a folyosón. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a sok tekintetet és minél előbb bejutni az egyik üres zeneterembe. Ahogy találtam egyet bevonulta, becsuktam magam tán az ajtót és leültem a zongora elé. Nem voltam a legjobb hangulatomba, de most mit tehet az ember. Mindig jön egy depresszív korszak, amiből jobb minél előbb kimászni, mielőtt az ember olyan mélyre nem süllyed, hogy kárt tegyen magában. Azt meg most nem kellene, hisz egy gyermeket várok. Az én kis csodámat, akinek köszönhetem, hogy még nem vesztem el. Bár kitudja mi jön még. Alig tudok kimászni ebből a sok szarból. Mintha az univerzum gyűlölne és direkt csesztetne folyamatosan. De miért? Hisz egy átlagos ember vagyok, aki nem bántott még senkit sem. Legalább is annyira, hogy ezt érdemeljem..
Felnyitottam a zongoráz és játszani kezdtem. Egy olyan dalt amit fiatalabban írtam. Csak a gondolataim vannak benne. Az a sok depresszív érzés ami bennem tombolt akkoriban. Mikor még az ereimet is képes voltam felvágni és ájulásig játszani. Már nem is tudom, hogy mért tettem. Nem értettem hirtelen, hogy mi viselt meg engem ennyire abban az időben. A magány? Hisz már azt tartom a legjobb barátomnak. Ott legalább senki sem tud bántani. Nem is értem mért vágytam annyira barátokra akik képesek voltak hátba támadni egy kis népszerűségért. A dal lassú volt, én pedig már a könnyeimmel küszködtem, de nem hagytam abba. Tudtam, hogy sírnom kell, hogy jobb legyen. Ha az ember szomorú, csak adjon ki magából mindent azért, hogy a későbbiekben pozitívabban tudjon gondolkodni. A könnyeim potyogtak, de hang nélkül tűrtem mind azt, amit azokban a percekben éreztem. Semmi gond, csak játsz amíg bírsz. Ameddig le nem akarnak szakadni a kezeid, vagy nem akar szíved megszakadni. Hosszú percek voltak. Vagy fél órát csak ott ültem teljesen belefeledkezve a játékba. Ahogy abbahagytam a kis koncertem, felsóhajtottam és szomorúan néztem magam elé. Ilyet sem mostanság csináltam. Hangulatjavításként csak bőgtem egy helyben összekönnyezve a zongora billentyűit és a nadrágom szárát szorongattam mint a lányok az animékben mikor visszafojtva bőgnek. Szánalmasan festhettem. Egy terhes anyuka eljátszotta a legszomorúbb számát és most bőg mint egy taknyos gyerek. Reménytelen vagyok. Nem is értem mért jöttek rám ezek az érzések. Hisz boldognak kellene lennem. Lesz egy gyerekem akit...én... nem akarok..
Ezeket gondolatokat igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Nem gondolhatok ilyenekre. Én szeretném a babát. Ő az én kis megmentőm, de mégsem szeretném. Mér ilyenkor jutnak eszembe ezek a marhaságok? Nem lehetek ennyire elrontva. Határozatlan vagyok megint. Idegesen lecsuktam a zongorát és a táskámért nyúltam, de ott már más is volt. Míg a táskát szorongattam, felfedeztem mögötte egy szép pár emberi lábat. Lassan felnéztem, majd felsóhajtottam, azzal az 'oh, csak te vagy az' sóhajjal.
- Mit keresel itt? - kérdeztem kis flegma hangsúllyal ami véletlen jött.
- Szerettelek volna látni - mondta Andy nyugodtan, majd leült mellém és megigazította a haját - Gondolkoztam ezen a baba dolgon és szeretném megpróbálni. Remélhetőleg könnyebb mint amit olvastam róla. Vagyis.. Te mit szólsz hozzá?
- Komolyan van pofád idejönni azok után amit mondtál nekem a múltkor? - háborodtam fel hirtelen, de Andy a szám elé emelte a mutató ujját és én valamiért azonnal elhallgattam.
- Tudom, hogy nem látsz szívesen ezek után, de szeretnék javítani a helyzeten. Szeretnék az apja lenni annak a gyereknek és megtenni mindent érte! Mellettem meglenne mindene d és tudod, hogy rettentően szeretlek is, kérlek gyere el velem és próbáljuk meg újra! Meg teszek azért bármit, hogy visszaszerezhesselek. Te vagy a mindenem és sajnálom, hogy nem voltam melletted a kezdetekben, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám.
Csak mondta és mondta. Már már kezdtem elhinni a szavait, de nem. Nem lehetek buta. Bevallom én is szerettem még valahol egy részemben, de nem mertem azt mondani, hogy próbáljuk meg. Megint egy rossz lépésnél lepasszolna lehet. Vagy még a végén kiderülne, hogy Ő is olyan mint a testvére. Egy elborult elméjű alak, akinek a legnagyobb szenvedélye az, hogy másokat bántalmazni tudjon.
- Kérlek távozz - mondtam érzelmetlenül, majd felkeltem a székről és elindultam a kijárat fele. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni. Megragadta a szabad kezem és egy apró húzással megállított. - Nem szeretnék veled beszélni!
- Kérlek Hale, beszéljük meg rendesen a dolgokat - kérlelt folyamatosan. A tekintete neki sem volt stabil. Valami történt vele. Lehet, hogy kicsit összetört, miután elszakadtunk? A keze remegett és a szeme is csillogott. Nem akarok hazudni, egy pillanatra meglágyított. - Én bármire hajlandó vagyok, csak gyere vissza hozzám.
- Nem. Ezzel már elkéstél akkor mikor kidobtál - mondtam halkan, majd kiszabadítottam a kezem és kisiettem az ajtón. Az órák még mentek és rettentő nagy volt a csend. A teste remegett a félelemtől. El akartam bújni a férfi elől, pedig nem tett még semmi rosszat velem. Csak tönkretette a kapcsolatunkat. Féltem tőle is. Mindenkitől. Kiszolgáltatott voltam mindenkinek. Mint mindig.
Nem tudok megállni a saját lábamon, én marha. Mindig is úgy gondoltam, hogy nekem kell valaki aki tartja bennem a lelket és ha baj van tud segíteni. Nem dob el semmi pénzért, mert ha azt mondja, hogy szeret akkor az úgy is van és nem tekinget félre minden jó nőnél akikről úgy is lehet tudni, hogy nem eladóak valami csoda folytán. Vagy nem tudom mit kellene még ide sorolnom. Nem szeretem az ellenkező nemet, de nekem kell valaki és tudom is, hogy ki.
Bezártam magam az egyik női wécé fülkéjébe. Leültem a földre és csak sajnáltattam magam magamnak. Nem is értem, hogy mért. Nem nekem való ez az élet. Megragadtam hirtelen a táskámban rejlő kést és a csuklómhoz szorítottam. Másodpercekig csak ott néztem és nem mertem megtenni. Mért is akarok élni? A gyerek miatt? Vagy azért mert látok még egy cseppnyi reményt a világban és elhiszem, hogy lehet jobb? Lehet... De hol lesz itt jobb? Összeszedem magam és összejövök Castiellel aki igyekszik mindenét beleölni abba, hogy megszerezze a szívem és kihordom ezt a kis szerencsétlent, majd boldogan felnevelem? Ez így összességében jól hangzik, de mért nem akarom? Mért nem teszek már semmit annak érdekében, hogy boldog legyek? Mért ülök most is egy helyben és akarom elvenni az életem? Mért vagyok megint hülye? Oh Hale, drága Hale. Embereld már meg egy kicsit magad és állj már meg a lábadon végre.
Hirtelen megremegett a teszem és eldobtam a kést. Nem tudtam megmozdulni. Lehunytam a szemeim és vettem egy mély levegőt. Na most hogy tovább? Mit tegyek? Menjek ki és mosolyogjak mintha minden a legjobban lenne? Mutassak téves képet magamról az embereknek ahelyett, hogy segítséget kérnék valakitől aki tud is valamit tenni értem? Eltettem a kést a legelzártabb helyre a táskámban és kimentem. Megmostam az arcom, majd kimentem a mosdóból. Épp kicsengettek. Nem lehet mit tenni. Sodródj az árral és előbb utóbb inden szép lesz. Vagy nem. De valami biztos lesz.
- Szia Hale! - lépett elém Castiel hatalmas vigyorral a képén, majd jobban megnézte az én arcom és a mosolyából aggodalom lett - Hé, minden rendben?
- Persze, csak kicsit nyomott vagyok, de lassan elmúlik - mosolyogtam rá reményt sugározva, hátha beveszi.
- Rendben, én hiszek neked! Mit szólnál hozzá ha most már elkezdenéd tervezgetni a baba szobáját? A minap épp elmentem egy festék üzlet előtt és elkezdtem azon agyalni, hogy milyen színű legyen a gyerek szobája.
- Nincs ehhez kicsit korán? Mármint még csak két hónap ha eltelt és te már ezen agyalsz?
- Hát tudod, kezdem komolyabban venni ezt az egészet és már a neveken is gondolkoztam. Még egyszer említetted, hogy az Elizabeth szép név és ha lány lesz... - mondta hatalmas vigyorral az arcán, de nem akartam erről beszélni, így közbe szóltam.
- Szerintem ezt a témát még hanyagoljuk egy ideig. Még azt se döntöttük el, hogy velünk mi lesz és szerintem ez a téma aktuálisabb.
- Én megteszek mindent és a többi már csak rajtad múlik. Bár lehet nem teszem oda magam eléggé és ez a baj, de én meg mondtam, hogy a feleségem leszel előbb utóbb!
- Ez is kicsit távolabb van még - motyogtam nevetve. - Nm szándékozok feleség lenni még egy jó ideig. Legalább is nem pocakosan akarok bevonulni az pap elé és a nászúton pedig megszülni. Ne siess ezekkel a dolgokkal sehova. Még nem nyertél meg.
- Hé, én igyekszem!
A szavain mindig mosolyognom kellett. Annyira bele tudja élni magát a terveibe és nem veszi számításba azokat a dolgokat amik még közbejöhetnek. De ez már az ő dolga. Egyszerű mosollyal a képemen otthagytam és bevonultam az osztályomhoz. Még mindig ugyan az volt mint az év elején, csak nem szedtük le egymás fejét minden pillanatban. Ugyan azok a mogorva fejek, a klikkekbe gyűlt emberek. Néha mintha egy kisebb bandaháborút látnék. Néhány kis falka morog egymásra és meg már csinálom a popcornt, hogy élvezettel nézzem végig ahogy leszedik egymás fejét. Amylee is betársult az egyikhez, de ő nem játszott akkora szerepet mint a többi. Még mindig el volt a kis saját világában és élvezte is azt. Vele sem beszélgettem már annyit mint anno. Ez a sok probléma kiszedett az osztály közösségből és nem tudtam visszamászni a megszokott dolgokhoz, emberekhez vagy szokásokhoz. Nem, nem vagyok antiszociális, csak nehezen alkalmazkodom egy társasághoz. Szerencsére engem nem gyűlöltek a történtek után. Felfogták, hogy ez az évem egy katasztrófa volt és ha úgy esett még aggódtak is vagy odajöttek beszélgetni hozzám és érdeklődtek a baba iránt. Jobban örültek neki mint én.
Ahogy a tanár betolta a képét becsengő után negyed órával, csak ledobta magát a helyére és hangosan felsóhajtott. Neki sem lehetnek könnyű napjai. Elkezdődtek a vizsgák és a tanárok olyanok mint a zombik. Hát, ez ezzel jár. Szenvedj azért mert elértél valamit az életben, te istenkirály egyetemi tanár aki még keres is ezzel valamit. Hát nem megérte majdnem húsz évig a padot koptatni emiatt?
- Elnézést a késésért, csak tudják a vizsgákra engem is beosztottak és el vagyok havazva. Maguknak is tartozok pár dolgozattal mint még pár osztálynak, de a héten már meglesznek az év végi eredményeik is. A mai órára pedig szabad foglalkozást kapnak azok akiknek megvan mindenük, a többiek pedig, akik tartoznak nekem beadandókkal, feleletekkel vagy dolgozatokkal a mai napon még bedobhatják magukat. - mondta nyűgösen a tanárbá, majd kipakolta a papírjait az asztalra és elkezdte sorolni a neveket. Nem lepődtem meg, hogy én is köztük voltam, hisz rengeteget hiányoztam az elmúlt hónapokban. Tényleg ki kellett volna rúgniuk és nem lenne most ennyi problémájuk. Még a mai nap össze kell dobnom neki egy kemény háromszáz szavas esszét. Semmi gond, időm mint a tenger. Remélem ebben a mondatban érezhető volt az irónia. Bár... Tényleg nem volt annyi tervem mára, hogy én ezt ne tudjam megcsinálni, de most mégis kinek van kedve ehhez az év végén? Írja be az egyest és hagyjon, hisz a tanév utolsó napjával én nem is járok már többé ide.
Azért még az órán nekikezdtem. Sose értettem azt a részt, hogy x szavas. Mért kell megszámolni? Mért nem mond inkább egy oldal számot? Azt ki lehet játszani. Ehj, tanárbá. Csalódtam magában. Ahogy kicsengettek elhagytam a termet és zenét hallgatva nekiindultam a napomnak. Csendben végigvonultam a zsúfolt folyosón és figyeltem a szembe jövő embereket. Akiket név szerint is ismertem halkan odalöktem egy hellót és hamar el is hagytam a helyet. Kint fellélegeztem és a hasamhoz nyúltam. Egyre nehezebb ez a kis valami bennem. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, majd megindultam a kijárat fele. Már megint ott volt az a taxi. Összeszűkült szemmel figyeltem ki van az autóban, de csak egy alakot fedeztem fel. Már integetett nekem az öreg. Beültem mellé az anyósülésre és ránéztem.
- Csak nem valami infót hoztál? - kérdeztem nyugodtan, majd bekötöttem magam.
- Nem tudom mennyire mondható infónak. Csak egy egy mondatot csíptem el párbeszédből és attól tartok, hogy nem adnak neked sok választást. - mondta miközben kihajtott a kapuból és elindult a város felé - A fejesek nem akarnak engedni a hülyeségeikből és lassan a vevők is megjelennek, de alig van árú. Mivel nincs vezető mindenki el van csúszva a munkájával és egy kis munkás nem papírozhatja le azokat a dolgokat amiket eddig Daniel csinált. Szóval arra kérlek, hogy csak próbáld ki a munkát. Nem lenne sok dolgod és ha nem akarsz megjelenni a fogadásokon vagy látni a szerzeményt nem kell. Papírozz le mindent.
- Mért nem tudnak mást találni? Felelőtlenség rám bízni ezt, hisz bármikor felnyomhatnék bárkit és amennyire ismerem magam, nem tudnék nyugodtan aludni miközben tudom, hogy nők szenvednek.
- Megértem, de ha figyelmen kívül hagyja minden jó lesz!
- Kétlem. Tudom miken mennek át az ottani nők és nem nézem jó szemmel az erőszakot. Azt meg pláne ha nőkről van szó, akik semmiről sem tehetnek az égadta világon.. Elveszik az életüket csak azért, hogy maguk meggazdagodjanak rajtuk és a továbbiakban meg lesz ami lesz velük. Vagy becsicskulnak a gazdájuknak, vagy meghalnak.
Nem mondott semmit, csak hajtott előre. Rettentő feszült voltam. Megint visszavisz oda, ahova nem akarok menni. A legnagyobb félelmem. Hogy tovább? Nem gondolkoztam sokat az ajánlaton, de nagyon nem tartottam jó ötletnek, hisz egy apró hiba és az életem lefolyik a csatornán a véremmel együtt egy lyukkal a hasamban ami elveszi a baba életét és az enyémet egyaránt. Ha nem vállalom el, bármikor visszakerülhetek a kezdetekhez. Amit senki sem akar. Bármit teszek a legrosszabbra kell számítanom. Mondjuk egy könnyed halálra ami a lassú lesz és fájdalmas. Pont nekem való. Illik a szánalmasan elcseszett életemhez amit magamnak hoztam össze teljesen véletlenül.
Ahogy elértük a nyomasztó területet elkapott a hányinger. Nem tudom már eldönteni, hogy a reggeli nem szeret, vagy a feszültség hozza ki belőlem ezt az egészet. A kezem enyhén remegni kezdett, majd igyekeztem a legnagyobb nyugodtságomat mutatni a világnak, hátha sikerül elhitetni az emberekkel, hogy ura vagyok a helyzetnek. Besétáltam az épületbe kissé lemaradva a férfitól, hogy jobban szemügyre vegyek minden ajtót. Volt amelyik nyitva fogadott és mögötte összetört nők vigyorogtak rám szarrá drogozva. Elhaladtam az ajtók előtt összeszűkült gyomorral, majd ahogy Dale megállt előttem én is megálltam mögötte pár méterre és érdeklődve figyeltem, hogy mi történik előtte. Az első pillanatnál már elkaptam a tekintetem. Egy félmeztelen véres nőt pillantottam meg ahogy vonszolják el a folyosón. Elkezdett rettentően megviselni ez az egész. Milyen már mikor hónapokra rá fogja fel az agyad, hogy miken mentél keresztül, atyaég! Vettem egy mély levegőt, majd ahogy Dale neki indult az útnak utána mentem már nem figyelve semmire. Ugyan abba a szobába mentünk be mint legelőszőr csak most nem volt bent senki. Az asztalhoz mentünk. Dale a kezembe nyomott egy tucat papírt és reménykedve nézett rám.
- Próbáld mg kérlek! - mondta kérlelve. Nem tudtam nemet mondani. Nem is értettem, hogy az emberkereskedéshez mért kell papírozni. Leültem az asztalhoz, majd átlapoztam a sok papírt. Adatok mindenhol. És nekem ezzel mit is kellene tennem? A férfira pillantottam, majd a papírra. - Csak olvasd át kérlek pontosan. Nem lesz belőle semmi bajod.
Hát nekikezdtem az olvasásának. Tényleg csak adatok álltak a lapon és hirtelen nem is tudtam, hogy mit akar ezekkel. Nem volt benne semmi izgalmas, majd jobban belemásztam és akkor sem vettem észre semmit. Jellemző. Nem látom a fától az erdőt. Ahogy az elsőt elolvastam az aláírásnál az én nevem villant fel és alá még zárójelben fel volt tüntetve, hogy Daniel helyettese. A lélegzetem egy pillanatra megakadt, majd hirtelen nem tudtam mit kellene tennem. Ha aláírom akkor a sorsom megpecsételődik mint egy rossz filmben. Ha nem, akkor is, csak kicsit rosszabbul. Megragadtam a tollat, majd rányomtam a papírra, de nem mertem megmozdítani. Na most mit tegyek?
Egyik reggel nem voltak óráim, de már olyan hamar fent voltam, hogy mindenki furán nézett rám miközben végig vonultam a folyosón. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a sok tekintetet és minél előbb bejutni az egyik üres zeneterembe. Ahogy találtam egyet bevonulta, becsuktam magam tán az ajtót és leültem a zongora elé. Nem voltam a legjobb hangulatomba, de most mit tehet az ember. Mindig jön egy depresszív korszak, amiből jobb minél előbb kimászni, mielőtt az ember olyan mélyre nem süllyed, hogy kárt tegyen magában. Azt meg most nem kellene, hisz egy gyermeket várok. Az én kis csodámat, akinek köszönhetem, hogy még nem vesztem el. Bár kitudja mi jön még. Alig tudok kimászni ebből a sok szarból. Mintha az univerzum gyűlölne és direkt csesztetne folyamatosan. De miért? Hisz egy átlagos ember vagyok, aki nem bántott még senkit sem. Legalább is annyira, hogy ezt érdemeljem..
Felnyitottam a zongoráz és játszani kezdtem. Egy olyan dalt amit fiatalabban írtam. Csak a gondolataim vannak benne. Az a sok depresszív érzés ami bennem tombolt akkoriban. Mikor még az ereimet is képes voltam felvágni és ájulásig játszani. Már nem is tudom, hogy mért tettem. Nem értettem hirtelen, hogy mi viselt meg engem ennyire abban az időben. A magány? Hisz már azt tartom a legjobb barátomnak. Ott legalább senki sem tud bántani. Nem is értem mért vágytam annyira barátokra akik képesek voltak hátba támadni egy kis népszerűségért. A dal lassú volt, én pedig már a könnyeimmel küszködtem, de nem hagytam abba. Tudtam, hogy sírnom kell, hogy jobb legyen. Ha az ember szomorú, csak adjon ki magából mindent azért, hogy a későbbiekben pozitívabban tudjon gondolkodni. A könnyeim potyogtak, de hang nélkül tűrtem mind azt, amit azokban a percekben éreztem. Semmi gond, csak játsz amíg bírsz. Ameddig le nem akarnak szakadni a kezeid, vagy nem akar szíved megszakadni. Hosszú percek voltak. Vagy fél órát csak ott ültem teljesen belefeledkezve a játékba. Ahogy abbahagytam a kis koncertem, felsóhajtottam és szomorúan néztem magam elé. Ilyet sem mostanság csináltam. Hangulatjavításként csak bőgtem egy helyben összekönnyezve a zongora billentyűit és a nadrágom szárát szorongattam mint a lányok az animékben mikor visszafojtva bőgnek. Szánalmasan festhettem. Egy terhes anyuka eljátszotta a legszomorúbb számát és most bőg mint egy taknyos gyerek. Reménytelen vagyok. Nem is értem mért jöttek rám ezek az érzések. Hisz boldognak kellene lennem. Lesz egy gyerekem akit...én... nem akarok..
Ezeket gondolatokat igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Nem gondolhatok ilyenekre. Én szeretném a babát. Ő az én kis megmentőm, de mégsem szeretném. Mér ilyenkor jutnak eszembe ezek a marhaságok? Nem lehetek ennyire elrontva. Határozatlan vagyok megint. Idegesen lecsuktam a zongorát és a táskámért nyúltam, de ott már más is volt. Míg a táskát szorongattam, felfedeztem mögötte egy szép pár emberi lábat. Lassan felnéztem, majd felsóhajtottam, azzal az 'oh, csak te vagy az' sóhajjal.
- Mit keresel itt? - kérdeztem kis flegma hangsúllyal ami véletlen jött.
- Szerettelek volna látni - mondta Andy nyugodtan, majd leült mellém és megigazította a haját - Gondolkoztam ezen a baba dolgon és szeretném megpróbálni. Remélhetőleg könnyebb mint amit olvastam róla. Vagyis.. Te mit szólsz hozzá?
- Komolyan van pofád idejönni azok után amit mondtál nekem a múltkor? - háborodtam fel hirtelen, de Andy a szám elé emelte a mutató ujját és én valamiért azonnal elhallgattam.
- Tudom, hogy nem látsz szívesen ezek után, de szeretnék javítani a helyzeten. Szeretnék az apja lenni annak a gyereknek és megtenni mindent érte! Mellettem meglenne mindene d és tudod, hogy rettentően szeretlek is, kérlek gyere el velem és próbáljuk meg újra! Meg teszek azért bármit, hogy visszaszerezhesselek. Te vagy a mindenem és sajnálom, hogy nem voltam melletted a kezdetekben, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám.
Csak mondta és mondta. Már már kezdtem elhinni a szavait, de nem. Nem lehetek buta. Bevallom én is szerettem még valahol egy részemben, de nem mertem azt mondani, hogy próbáljuk meg. Megint egy rossz lépésnél lepasszolna lehet. Vagy még a végén kiderülne, hogy Ő is olyan mint a testvére. Egy elborult elméjű alak, akinek a legnagyobb szenvedélye az, hogy másokat bántalmazni tudjon.
- Kérlek távozz - mondtam érzelmetlenül, majd felkeltem a székről és elindultam a kijárat fele. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni. Megragadta a szabad kezem és egy apró húzással megállított. - Nem szeretnék veled beszélni!
- Kérlek Hale, beszéljük meg rendesen a dolgokat - kérlelt folyamatosan. A tekintete neki sem volt stabil. Valami történt vele. Lehet, hogy kicsit összetört, miután elszakadtunk? A keze remegett és a szeme is csillogott. Nem akarok hazudni, egy pillanatra meglágyított. - Én bármire hajlandó vagyok, csak gyere vissza hozzám.
- Nem. Ezzel már elkéstél akkor mikor kidobtál - mondtam halkan, majd kiszabadítottam a kezem és kisiettem az ajtón. Az órák még mentek és rettentő nagy volt a csend. A teste remegett a félelemtől. El akartam bújni a férfi elől, pedig nem tett még semmi rosszat velem. Csak tönkretette a kapcsolatunkat. Féltem tőle is. Mindenkitől. Kiszolgáltatott voltam mindenkinek. Mint mindig.
Nem tudok megállni a saját lábamon, én marha. Mindig is úgy gondoltam, hogy nekem kell valaki aki tartja bennem a lelket és ha baj van tud segíteni. Nem dob el semmi pénzért, mert ha azt mondja, hogy szeret akkor az úgy is van és nem tekinget félre minden jó nőnél akikről úgy is lehet tudni, hogy nem eladóak valami csoda folytán. Vagy nem tudom mit kellene még ide sorolnom. Nem szeretem az ellenkező nemet, de nekem kell valaki és tudom is, hogy ki.
Bezártam magam az egyik női wécé fülkéjébe. Leültem a földre és csak sajnáltattam magam magamnak. Nem is értem, hogy mért. Nem nekem való ez az élet. Megragadtam hirtelen a táskámban rejlő kést és a csuklómhoz szorítottam. Másodpercekig csak ott néztem és nem mertem megtenni. Mért is akarok élni? A gyerek miatt? Vagy azért mert látok még egy cseppnyi reményt a világban és elhiszem, hogy lehet jobb? Lehet... De hol lesz itt jobb? Összeszedem magam és összejövök Castiellel aki igyekszik mindenét beleölni abba, hogy megszerezze a szívem és kihordom ezt a kis szerencsétlent, majd boldogan felnevelem? Ez így összességében jól hangzik, de mért nem akarom? Mért nem teszek már semmit annak érdekében, hogy boldog legyek? Mért ülök most is egy helyben és akarom elvenni az életem? Mért vagyok megint hülye? Oh Hale, drága Hale. Embereld már meg egy kicsit magad és állj már meg a lábadon végre.
Hirtelen megremegett a teszem és eldobtam a kést. Nem tudtam megmozdulni. Lehunytam a szemeim és vettem egy mély levegőt. Na most hogy tovább? Mit tegyek? Menjek ki és mosolyogjak mintha minden a legjobban lenne? Mutassak téves képet magamról az embereknek ahelyett, hogy segítséget kérnék valakitől aki tud is valamit tenni értem? Eltettem a kést a legelzártabb helyre a táskámban és kimentem. Megmostam az arcom, majd kimentem a mosdóból. Épp kicsengettek. Nem lehet mit tenni. Sodródj az árral és előbb utóbb inden szép lesz. Vagy nem. De valami biztos lesz.
- Szia Hale! - lépett elém Castiel hatalmas vigyorral a képén, majd jobban megnézte az én arcom és a mosolyából aggodalom lett - Hé, minden rendben?
- Persze, csak kicsit nyomott vagyok, de lassan elmúlik - mosolyogtam rá reményt sugározva, hátha beveszi.
- Rendben, én hiszek neked! Mit szólnál hozzá ha most már elkezdenéd tervezgetni a baba szobáját? A minap épp elmentem egy festék üzlet előtt és elkezdtem azon agyalni, hogy milyen színű legyen a gyerek szobája.
- Nincs ehhez kicsit korán? Mármint még csak két hónap ha eltelt és te már ezen agyalsz?
- Hát tudod, kezdem komolyabban venni ezt az egészet és már a neveken is gondolkoztam. Még egyszer említetted, hogy az Elizabeth szép név és ha lány lesz... - mondta hatalmas vigyorral az arcán, de nem akartam erről beszélni, így közbe szóltam.
- Szerintem ezt a témát még hanyagoljuk egy ideig. Még azt se döntöttük el, hogy velünk mi lesz és szerintem ez a téma aktuálisabb.
- Én megteszek mindent és a többi már csak rajtad múlik. Bár lehet nem teszem oda magam eléggé és ez a baj, de én meg mondtam, hogy a feleségem leszel előbb utóbb!
- Ez is kicsit távolabb van még - motyogtam nevetve. - Nm szándékozok feleség lenni még egy jó ideig. Legalább is nem pocakosan akarok bevonulni az pap elé és a nászúton pedig megszülni. Ne siess ezekkel a dolgokkal sehova. Még nem nyertél meg.
- Hé, én igyekszem!
A szavain mindig mosolyognom kellett. Annyira bele tudja élni magát a terveibe és nem veszi számításba azokat a dolgokat amik még közbejöhetnek. De ez már az ő dolga. Egyszerű mosollyal a képemen otthagytam és bevonultam az osztályomhoz. Még mindig ugyan az volt mint az év elején, csak nem szedtük le egymás fejét minden pillanatban. Ugyan azok a mogorva fejek, a klikkekbe gyűlt emberek. Néha mintha egy kisebb bandaháborút látnék. Néhány kis falka morog egymásra és meg már csinálom a popcornt, hogy élvezettel nézzem végig ahogy leszedik egymás fejét. Amylee is betársult az egyikhez, de ő nem játszott akkora szerepet mint a többi. Még mindig el volt a kis saját világában és élvezte is azt. Vele sem beszélgettem már annyit mint anno. Ez a sok probléma kiszedett az osztály közösségből és nem tudtam visszamászni a megszokott dolgokhoz, emberekhez vagy szokásokhoz. Nem, nem vagyok antiszociális, csak nehezen alkalmazkodom egy társasághoz. Szerencsére engem nem gyűlöltek a történtek után. Felfogták, hogy ez az évem egy katasztrófa volt és ha úgy esett még aggódtak is vagy odajöttek beszélgetni hozzám és érdeklődtek a baba iránt. Jobban örültek neki mint én.
Ahogy a tanár betolta a képét becsengő után negyed órával, csak ledobta magát a helyére és hangosan felsóhajtott. Neki sem lehetnek könnyű napjai. Elkezdődtek a vizsgák és a tanárok olyanok mint a zombik. Hát, ez ezzel jár. Szenvedj azért mert elértél valamit az életben, te istenkirály egyetemi tanár aki még keres is ezzel valamit. Hát nem megérte majdnem húsz évig a padot koptatni emiatt?
- Elnézést a késésért, csak tudják a vizsgákra engem is beosztottak és el vagyok havazva. Maguknak is tartozok pár dolgozattal mint még pár osztálynak, de a héten már meglesznek az év végi eredményeik is. A mai órára pedig szabad foglalkozást kapnak azok akiknek megvan mindenük, a többiek pedig, akik tartoznak nekem beadandókkal, feleletekkel vagy dolgozatokkal a mai napon még bedobhatják magukat. - mondta nyűgösen a tanárbá, majd kipakolta a papírjait az asztalra és elkezdte sorolni a neveket. Nem lepődtem meg, hogy én is köztük voltam, hisz rengeteget hiányoztam az elmúlt hónapokban. Tényleg ki kellett volna rúgniuk és nem lenne most ennyi problémájuk. Még a mai nap össze kell dobnom neki egy kemény háromszáz szavas esszét. Semmi gond, időm mint a tenger. Remélem ebben a mondatban érezhető volt az irónia. Bár... Tényleg nem volt annyi tervem mára, hogy én ezt ne tudjam megcsinálni, de most mégis kinek van kedve ehhez az év végén? Írja be az egyest és hagyjon, hisz a tanév utolsó napjával én nem is járok már többé ide.
Azért még az órán nekikezdtem. Sose értettem azt a részt, hogy x szavas. Mért kell megszámolni? Mért nem mond inkább egy oldal számot? Azt ki lehet játszani. Ehj, tanárbá. Csalódtam magában. Ahogy kicsengettek elhagytam a termet és zenét hallgatva nekiindultam a napomnak. Csendben végigvonultam a zsúfolt folyosón és figyeltem a szembe jövő embereket. Akiket név szerint is ismertem halkan odalöktem egy hellót és hamar el is hagytam a helyet. Kint fellélegeztem és a hasamhoz nyúltam. Egyre nehezebb ez a kis valami bennem. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, majd megindultam a kijárat fele. Már megint ott volt az a taxi. Összeszűkült szemmel figyeltem ki van az autóban, de csak egy alakot fedeztem fel. Már integetett nekem az öreg. Beültem mellé az anyósülésre és ránéztem.
- Csak nem valami infót hoztál? - kérdeztem nyugodtan, majd bekötöttem magam.
- Nem tudom mennyire mondható infónak. Csak egy egy mondatot csíptem el párbeszédből és attól tartok, hogy nem adnak neked sok választást. - mondta miközben kihajtott a kapuból és elindult a város felé - A fejesek nem akarnak engedni a hülyeségeikből és lassan a vevők is megjelennek, de alig van árú. Mivel nincs vezető mindenki el van csúszva a munkájával és egy kis munkás nem papírozhatja le azokat a dolgokat amiket eddig Daniel csinált. Szóval arra kérlek, hogy csak próbáld ki a munkát. Nem lenne sok dolgod és ha nem akarsz megjelenni a fogadásokon vagy látni a szerzeményt nem kell. Papírozz le mindent.
- Mért nem tudnak mást találni? Felelőtlenség rám bízni ezt, hisz bármikor felnyomhatnék bárkit és amennyire ismerem magam, nem tudnék nyugodtan aludni miközben tudom, hogy nők szenvednek.
- Megértem, de ha figyelmen kívül hagyja minden jó lesz!
- Kétlem. Tudom miken mennek át az ottani nők és nem nézem jó szemmel az erőszakot. Azt meg pláne ha nőkről van szó, akik semmiről sem tehetnek az égadta világon.. Elveszik az életüket csak azért, hogy maguk meggazdagodjanak rajtuk és a továbbiakban meg lesz ami lesz velük. Vagy becsicskulnak a gazdájuknak, vagy meghalnak.
Nem mondott semmit, csak hajtott előre. Rettentő feszült voltam. Megint visszavisz oda, ahova nem akarok menni. A legnagyobb félelmem. Hogy tovább? Nem gondolkoztam sokat az ajánlaton, de nagyon nem tartottam jó ötletnek, hisz egy apró hiba és az életem lefolyik a csatornán a véremmel együtt egy lyukkal a hasamban ami elveszi a baba életét és az enyémet egyaránt. Ha nem vállalom el, bármikor visszakerülhetek a kezdetekhez. Amit senki sem akar. Bármit teszek a legrosszabbra kell számítanom. Mondjuk egy könnyed halálra ami a lassú lesz és fájdalmas. Pont nekem való. Illik a szánalmasan elcseszett életemhez amit magamnak hoztam össze teljesen véletlenül.
Ahogy elértük a nyomasztó területet elkapott a hányinger. Nem tudom már eldönteni, hogy a reggeli nem szeret, vagy a feszültség hozza ki belőlem ezt az egészet. A kezem enyhén remegni kezdett, majd igyekeztem a legnagyobb nyugodtságomat mutatni a világnak, hátha sikerül elhitetni az emberekkel, hogy ura vagyok a helyzetnek. Besétáltam az épületbe kissé lemaradva a férfitól, hogy jobban szemügyre vegyek minden ajtót. Volt amelyik nyitva fogadott és mögötte összetört nők vigyorogtak rám szarrá drogozva. Elhaladtam az ajtók előtt összeszűkült gyomorral, majd ahogy Dale megállt előttem én is megálltam mögötte pár méterre és érdeklődve figyeltem, hogy mi történik előtte. Az első pillanatnál már elkaptam a tekintetem. Egy félmeztelen véres nőt pillantottam meg ahogy vonszolják el a folyosón. Elkezdett rettentően megviselni ez az egész. Milyen már mikor hónapokra rá fogja fel az agyad, hogy miken mentél keresztül, atyaég! Vettem egy mély levegőt, majd ahogy Dale neki indult az útnak utána mentem már nem figyelve semmire. Ugyan abba a szobába mentünk be mint legelőszőr csak most nem volt bent senki. Az asztalhoz mentünk. Dale a kezembe nyomott egy tucat papírt és reménykedve nézett rám.
- Próbáld mg kérlek! - mondta kérlelve. Nem tudtam nemet mondani. Nem is értettem, hogy az emberkereskedéshez mért kell papírozni. Leültem az asztalhoz, majd átlapoztam a sok papírt. Adatok mindenhol. És nekem ezzel mit is kellene tennem? A férfira pillantottam, majd a papírra. - Csak olvasd át kérlek pontosan. Nem lesz belőle semmi bajod.
Hát nekikezdtem az olvasásának. Tényleg csak adatok álltak a lapon és hirtelen nem is tudtam, hogy mit akar ezekkel. Nem volt benne semmi izgalmas, majd jobban belemásztam és akkor sem vettem észre semmit. Jellemző. Nem látom a fától az erdőt. Ahogy az elsőt elolvastam az aláírásnál az én nevem villant fel és alá még zárójelben fel volt tüntetve, hogy Daniel helyettese. A lélegzetem egy pillanatra megakadt, majd hirtelen nem tudtam mit kellene tennem. Ha aláírom akkor a sorsom megpecsételődik mint egy rossz filmben. Ha nem, akkor is, csak kicsit rosszabbul. Megragadtam a tollat, majd rányomtam a papírra, de nem mertem megmozdítani. Na most mit tegyek?
Izgalom a levegőben. Remélem hamar jön a folytatás. ��
VálaszTörlés