Az eredeti nevem Hale Saharowzky. Moszkvába születtem 1997. december 13.-án.. Anyám rengeteg sztorit mesélt kiskoromból. Mikor fiatalabb voltam, jó sokkal, Viktor még velünk élt. Az egyetlen testvérem volt és elvileg jóba voltunk. Ő három évvel volt idősebb nálam. Ő felismert, de én őt nem. Kiskorába sem volt valami tiszta alak az elmondása szerint. Hamar eltávolították a családból. Miután anyám és apám elváltak, elköltöztünk. Azóta más a nevem és mivel kicsi voltam, nem emlékszek szinte semmire.
- Hogy tudtál ennyi ideig a képembe hazudni? - kérdeztem komoran míg a kávém kavargattam.
- Hiszékeny kislány voltál. Mondjuk még most is.
- És most az a terved, hogy hazarángatsz? - ránéztem.
- Örülnék neki ha velem tartanál. Nem szívesen hallgatom az ellenvetéseid, így úgy terveztem, magam íratlak ki.
- Nem teheted...
- Az anyád vagyok! Ha beírattalak az engedélyed nélkül, ki is íratlak. Visszaköltözöl hozzánk és ügy lezárva.
- Ha tudnád, hogy mennyire gyűlöllek...
Ezzel ott is hagytam. Vele nem lehetett vitatkozni. Sietve indultam meg az első buszmegálló felé, ahogy megláttam, hogy jön egy busz. Megszaporáztam a lépteim és még pont elértem. A buszon írtam egy sms-t Castielnek, hogy jöjjön a kapuhoz 'x' időre. Ahogy leszálltam a buszról megpillantottam a fiút. Teljes erőmből nekirontottam és erősen megöleltem. Percekig csak ott szorítottam, miközbe az arcom a pulcsijába nyomtam. Biztos voltam benne, hogy nem ért semmit, de olyan jól esett, hogy átkarolt.
- Anyu haza akar vinni... - nyögtem ki végül.
- Nem mész te sehova! - mosolygott rám, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
Rettentően elvörösödtem. Csak nevetett egyet, majd átkarolt és elindultunk a suli fele. Félszemmel még láttam anyut lassan elhajtani az úton. Nem akartam vele foglalkozni. Castiel folyamatosan lökte a hülyeséget és én nem bírtam ki nevetés nélkül. Fent Hazel kifaggatott mindenről ami anyám és én köztem történt. Elmondtam neki az egész sztorit.
- Mi az, hogy el akar vinni? - ordította - Azok után, hogy betett egy ilyen helyre, nem vehet ki csak úgy, pláne ezek után.
- Anyám befolyásos ember. Amit akar, azt eléri - támasztottam a fejem.
- Ezt most nem fogja. Nem mehetsz el tőlünk! Te már a családunk tagja vagy!
- Nem is akarok. Rémálom vele lenni.
- Tudom már! - csillant fel Hazel szeme - Kétnaponta mész dokihoz. Említsd meg neki ezt az egészet. Ő egy egyszerű papírral megtilthatja, hogy kiírasson.
- Nagyon hasonlítasz muterodra - motyogta Castiel.
- Ezt bóknak veszem.
Csak vigyorgott egyet. A lányok folyamatosan tették a hülyébbnél hülyébb megjegyzéseiket amiken csak jót mosolyogtam.
Órákkal később már a szobámba feküdtem teljesen egyedül. A vállam majd' szétszakadt. Sokat gondolkoztam anyámon, a lányokon, Castielen, Viktoron. A dokik azt mondták, örüljek neki, hogy nem lettem terhes tőle. Anyám meg... Makacs mint az öszvér. Sose fogok tőle megszabadulni. Néha így belegondolok mi lesz hatvan év múlva. Ijesztő... A lányok meg nagyon ragaszkodnak hozzám. Rebecca már kisírta a lelkét nekem és nem engedi, hogy elhagyjam őket. Hazel kissé magába zuhant. Viktor miatt és miattam is. Magát hibáztatja, mert ha akkoriban feljelentette volna a fiút, akkor ez nem történik meg. Cat meg... Csak be van tépve... Visszaszokott a drogokra megint. Ez meg az én hibám. Castiel gyakrabban látogatott meg, amit nem bántam, de érdekel, hogy Deborahnak vajon hogy tetszik. Nem beszélt róla. Csak beült a görgős székembe és tartotta bennem a lelket. Lökte a hülyeségeit folyamatosan vagy épp kínait hozott. Jól esett.
Rá egy hétre anyám meglátogatott. Épp a konyhába ebédeltünk a lányokkal és Castiellel, mikor bejött egy szó nélkül és megállt a küszöbön. A haja fel volt kötve, kék farmert és egy fekete inget viselt. Semmi smink, semmi előkelőség és fáradtnak is tűnt.
- Kicsim, beszélhetnék veled? - kérdezte halkan.
- Igen... - motyogtam.
Kicsit megijedtem. Lassan felkeltem és odasétáltam hozzá, majd átkaroltam és bevezettem a szobámba. Azonnal leült az ágyamra és a kezeibe temette a fejét.
- Történt valami?
- Gondolkodtam... és igazad van. Szörnyű vagyok. Nem tudom felfogni, hogy hogy lehettem ekkora szemét veled.
- A fejedre esett valami, hogy ilyeneket mondasz? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem jön be a humorérzéked. De ez most mindegy. Csak... Szeretnék bocsánatot kérni és kiengesztelés képp, szeretném ha hazautaznál. Legalább egy hétre. Mindent jóvá akarok tenni, mert a lányom vagy és szeretlek.
Erre inkább nem mondtam semmit. Beleegyeztem az egészbe, majd kikísértem. Egy egyszerű köszönés helyett, erősen megölelt és végig szipogott. Már kezdtem megsajnálni. Csendesen visszasétáltam a többiekhez és elmeséltem mindent. Mindenki felsóhajtott.
- Örülünk, hogy nem mész el - mosolygott Hazel.
- Túl gyorsan tudta le - motyogtam - Valami nem stimmel vele..
Nem tagadom. Aggódni kezdtem. De hogy minek? Próbáltam kitalálni, hogy mi lett vele, de nem jöttem rá. Nem ismerem annyira. Olyan mintha most ismerném meg. Sokáig nem is gondolkoztam. Ha már suliba nem mehetek, akkor meglátogatom. Castielt rávettem, hogy jöjjön el velem. Mondjuk sokat nem kellett könyörögni. Tetszett neki az ötlet, hogy fizetem az útját Japánba, hisz mindig is el akart menni. Sokat beszélgettünk animékről és elég tájékozódott.
Hétfőn, az indulás napján, rettentő korán keltem. Nem zajongtam, csak egyszerűen hagytam egy papírt, amire azt írtam, hogy bevásárolni mentem, de igazából látogatóba indultam. Szokásos ruháim vettem fel, hajam felkötöttem és befontam. Minden a szokásos volt. Igaz, meg volt egy kisebb lila folt a szemem alatt, de sokat nem zavart. A legelső buszra felszálltam ami a börtön fele vitt. Addig csendben hallgattam a kedvenc zenéim és nem foglalkoztam semmivel. A börtön bejáratánál lejelentkeztem mint Viktor látogatója és egy rendőr bevezetett egy hatalmas szobaszerűségbe. Hatalmas csend volt és én voltam az első. Leültem egy asztalhoz. Az egész szoba ketté volt választva. Székek, asztalok, üveg, telefonok és rendőrök. Mint a filmekben. Ahogy Viktor megjelent, nagyot dobbant a szívem. Leült az üveg túloldalán leült és felvette a telefont. Én is úgy tettem.
- Szia - kezdtem nehezen.
- Mit akarsz? - kérdezte mogorván.
Csúnya karikás szemei voltak. Nem alhatott valami sokat. Szomorú lettem attól, hogy ilyen ember vállt belőle és én nem tehetek semmit pedig a testvére vagyok. Lehajtottam a fejem és nehezen megkérdeztem, hogy van. Felsóhajtott.
- Túlélem. És... Sajnálom, hogy így kellett megismerned. Lehettem volna kedvesebb, de... Nem ment. Megtetszettél, mikor először megláttalak és akkor meg nem tudtam ki vagy. Amikor megtudtam, hogy a drága hugicám vagy teljesen megkavarodtam. Harcoltam magam ellen, de a másik én győzött. Befolyásoltak a drogok és nem tehettem semmit. Rengeteg tiszta pillanatomba átgondoltam, hogy hogyan menjek oda, hogy mit mondjak, hogyan adjam tudtodra mind ezt. Eleinte nem is hittél volna nekem, sőt lehet később se. Nem tudtam mit tegyek, vagy hogy hogyan.
Nem bírtam ki könnyek nélkül a meséjét és ő se. Zokogni kezdett, de akkor is csak mondta és mondta amit én nem bántam. Megkedveltem ezt az oldalát. Itt történ meg az első rendes beszélgetésünk, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Kedves volt és próbált minden szavára odafigyelni. Én meg hallgattam mint egy ötéves. Egy órával később elköszöntünk egymástól. Szomorú volt, de megígértem neki, hogy ahogy tudom, meglátogatom. Kint még volt öt percem a buszig, így elszívtam a cigim és kerestem valami zenét, ami eltereli a figyelmem. Nem volt sok kedvem utazgatni, de ha egyszer megígértem, kötelező. Nem nagyon szoktam megszegni az ígéreteim, de abban a pillanatba felrúgtam volna az egészet.
- Hogy tudtál ennyi ideig a képembe hazudni? - kérdeztem komoran míg a kávém kavargattam.
- Hiszékeny kislány voltál. Mondjuk még most is.
- És most az a terved, hogy hazarángatsz? - ránéztem.
- Örülnék neki ha velem tartanál. Nem szívesen hallgatom az ellenvetéseid, így úgy terveztem, magam íratlak ki.
- Nem teheted...
- Az anyád vagyok! Ha beírattalak az engedélyed nélkül, ki is íratlak. Visszaköltözöl hozzánk és ügy lezárva.
- Ha tudnád, hogy mennyire gyűlöllek...
Ezzel ott is hagytam. Vele nem lehetett vitatkozni. Sietve indultam meg az első buszmegálló felé, ahogy megláttam, hogy jön egy busz. Megszaporáztam a lépteim és még pont elértem. A buszon írtam egy sms-t Castielnek, hogy jöjjön a kapuhoz 'x' időre. Ahogy leszálltam a buszról megpillantottam a fiút. Teljes erőmből nekirontottam és erősen megöleltem. Percekig csak ott szorítottam, miközbe az arcom a pulcsijába nyomtam. Biztos voltam benne, hogy nem ért semmit, de olyan jól esett, hogy átkarolt.
- Anyu haza akar vinni... - nyögtem ki végül.
- Nem mész te sehova! - mosolygott rám, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
Rettentően elvörösödtem. Csak nevetett egyet, majd átkarolt és elindultunk a suli fele. Félszemmel még láttam anyut lassan elhajtani az úton. Nem akartam vele foglalkozni. Castiel folyamatosan lökte a hülyeséget és én nem bírtam ki nevetés nélkül. Fent Hazel kifaggatott mindenről ami anyám és én köztem történt. Elmondtam neki az egész sztorit.
- Mi az, hogy el akar vinni? - ordította - Azok után, hogy betett egy ilyen helyre, nem vehet ki csak úgy, pláne ezek után.
- Anyám befolyásos ember. Amit akar, azt eléri - támasztottam a fejem.
- Ezt most nem fogja. Nem mehetsz el tőlünk! Te már a családunk tagja vagy!
- Nem is akarok. Rémálom vele lenni.
- Tudom már! - csillant fel Hazel szeme - Kétnaponta mész dokihoz. Említsd meg neki ezt az egészet. Ő egy egyszerű papírral megtilthatja, hogy kiírasson.
- Nagyon hasonlítasz muterodra - motyogta Castiel.
- Ezt bóknak veszem.
Csak vigyorgott egyet. A lányok folyamatosan tették a hülyébbnél hülyébb megjegyzéseiket amiken csak jót mosolyogtam.
Órákkal később már a szobámba feküdtem teljesen egyedül. A vállam majd' szétszakadt. Sokat gondolkoztam anyámon, a lányokon, Castielen, Viktoron. A dokik azt mondták, örüljek neki, hogy nem lettem terhes tőle. Anyám meg... Makacs mint az öszvér. Sose fogok tőle megszabadulni. Néha így belegondolok mi lesz hatvan év múlva. Ijesztő... A lányok meg nagyon ragaszkodnak hozzám. Rebecca már kisírta a lelkét nekem és nem engedi, hogy elhagyjam őket. Hazel kissé magába zuhant. Viktor miatt és miattam is. Magát hibáztatja, mert ha akkoriban feljelentette volna a fiút, akkor ez nem történik meg. Cat meg... Csak be van tépve... Visszaszokott a drogokra megint. Ez meg az én hibám. Castiel gyakrabban látogatott meg, amit nem bántam, de érdekel, hogy Deborahnak vajon hogy tetszik. Nem beszélt róla. Csak beült a görgős székembe és tartotta bennem a lelket. Lökte a hülyeségeit folyamatosan vagy épp kínait hozott. Jól esett.
Rá egy hétre anyám meglátogatott. Épp a konyhába ebédeltünk a lányokkal és Castiellel, mikor bejött egy szó nélkül és megállt a küszöbön. A haja fel volt kötve, kék farmert és egy fekete inget viselt. Semmi smink, semmi előkelőség és fáradtnak is tűnt.
- Kicsim, beszélhetnék veled? - kérdezte halkan.
- Igen... - motyogtam.
Kicsit megijedtem. Lassan felkeltem és odasétáltam hozzá, majd átkaroltam és bevezettem a szobámba. Azonnal leült az ágyamra és a kezeibe temette a fejét.
- Történt valami?
- Gondolkodtam... és igazad van. Szörnyű vagyok. Nem tudom felfogni, hogy hogy lehettem ekkora szemét veled.
- A fejedre esett valami, hogy ilyeneket mondasz? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem jön be a humorérzéked. De ez most mindegy. Csak... Szeretnék bocsánatot kérni és kiengesztelés képp, szeretném ha hazautaznál. Legalább egy hétre. Mindent jóvá akarok tenni, mert a lányom vagy és szeretlek.
Erre inkább nem mondtam semmit. Beleegyeztem az egészbe, majd kikísértem. Egy egyszerű köszönés helyett, erősen megölelt és végig szipogott. Már kezdtem megsajnálni. Csendesen visszasétáltam a többiekhez és elmeséltem mindent. Mindenki felsóhajtott.
- Örülünk, hogy nem mész el - mosolygott Hazel.
- Túl gyorsan tudta le - motyogtam - Valami nem stimmel vele..
Nem tagadom. Aggódni kezdtem. De hogy minek? Próbáltam kitalálni, hogy mi lett vele, de nem jöttem rá. Nem ismerem annyira. Olyan mintha most ismerném meg. Sokáig nem is gondolkoztam. Ha már suliba nem mehetek, akkor meglátogatom. Castielt rávettem, hogy jöjjön el velem. Mondjuk sokat nem kellett könyörögni. Tetszett neki az ötlet, hogy fizetem az útját Japánba, hisz mindig is el akart menni. Sokat beszélgettünk animékről és elég tájékozódott.
Hétfőn, az indulás napján, rettentő korán keltem. Nem zajongtam, csak egyszerűen hagytam egy papírt, amire azt írtam, hogy bevásárolni mentem, de igazából látogatóba indultam. Szokásos ruháim vettem fel, hajam felkötöttem és befontam. Minden a szokásos volt. Igaz, meg volt egy kisebb lila folt a szemem alatt, de sokat nem zavart. A legelső buszra felszálltam ami a börtön fele vitt. Addig csendben hallgattam a kedvenc zenéim és nem foglalkoztam semmivel. A börtön bejáratánál lejelentkeztem mint Viktor látogatója és egy rendőr bevezetett egy hatalmas szobaszerűségbe. Hatalmas csend volt és én voltam az első. Leültem egy asztalhoz. Az egész szoba ketté volt választva. Székek, asztalok, üveg, telefonok és rendőrök. Mint a filmekben. Ahogy Viktor megjelent, nagyot dobbant a szívem. Leült az üveg túloldalán leült és felvette a telefont. Én is úgy tettem.
- Szia - kezdtem nehezen.
- Mit akarsz? - kérdezte mogorván.
Csúnya karikás szemei voltak. Nem alhatott valami sokat. Szomorú lettem attól, hogy ilyen ember vállt belőle és én nem tehetek semmit pedig a testvére vagyok. Lehajtottam a fejem és nehezen megkérdeztem, hogy van. Felsóhajtott.
- Túlélem. És... Sajnálom, hogy így kellett megismerned. Lehettem volna kedvesebb, de... Nem ment. Megtetszettél, mikor először megláttalak és akkor meg nem tudtam ki vagy. Amikor megtudtam, hogy a drága hugicám vagy teljesen megkavarodtam. Harcoltam magam ellen, de a másik én győzött. Befolyásoltak a drogok és nem tehettem semmit. Rengeteg tiszta pillanatomba átgondoltam, hogy hogyan menjek oda, hogy mit mondjak, hogyan adjam tudtodra mind ezt. Eleinte nem is hittél volna nekem, sőt lehet később se. Nem tudtam mit tegyek, vagy hogy hogyan.
Nem bírtam ki könnyek nélkül a meséjét és ő se. Zokogni kezdett, de akkor is csak mondta és mondta amit én nem bántam. Megkedveltem ezt az oldalát. Itt történ meg az első rendes beszélgetésünk, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Kedves volt és próbált minden szavára odafigyelni. Én meg hallgattam mint egy ötéves. Egy órával később elköszöntünk egymástól. Szomorú volt, de megígértem neki, hogy ahogy tudom, meglátogatom. Kint még volt öt percem a buszig, így elszívtam a cigim és kerestem valami zenét, ami eltereli a figyelmem. Nem volt sok kedvem utazgatni, de ha egyszer megígértem, kötelező. Nem nagyon szoktam megszegni az ígéreteim, de abban a pillanatba felrúgtam volna az egészet.
Kilenc környékén már a repülőn ültünk. Nyomott volt a hangulatom Viktor miatt és anyám miatt. A sok hazugság kikészített. Rettentő rossz volt. Castiel se volt valami jó kedvébe. Állítólag összeveszett Deborahval. Na vajon mért? Hát miattam. Engem választott helyette. Nekem tetszett az igazat megvallva. Felszállás után a laptopon nézegettem a japán időjárást és híreket. Jön a nyár, mit ne mondjak és ott nagyon jó idő van. Semmi érdekest nem írtak sehol.
- Te azt, hogy a fenébe tudod elolvasni? - mászott Castiel a laptopom elé és nézegette a sok fura betűt.
- Nem nehéz megtanulni, ha rákényszerítenek - mosolyogtam.
- Sose lennék képes mindet megjegyezni.
- Az amerikai véred ellustít. Sose lesztek jók a Japánban, vagy Oroszországban.
- És mi a terved későbbre?
- Körbe akarok nézni Tokyoban. Venni akarok majd néhány Mangát meg cuccokat amivel díszíthetem a szobám vagy egyebek. Meglátogatom anyám és megnézem mi baja van. Hosszú lesz ez a hét.
- Kíváncsi leszek a programjaidra. Mindig is érdekelt Japán.
- Hát most megnézheted. Kedves és aranyos idegenvezetőd leszek - nevettem fel.
Levette a poént. Az úton nagyon jól elszórakoztunk.
Sose felejtem el azt a napot. Azt a fejet, mikor megérkeztünk a fővárosba. Semmit se értett. Mindenhol ferde szeműek és hülye betűk. Kissé hiányzott ez a hely. Ahogy kisétáltunk a reptérről, azonnal fogtam egy taxit. Én beültem előre, míg Castiel bepakolt. Elkezdtünk japánul beszélgetni.
- Nem nehéz megtanulni, ha rákényszerítenek - mosolyogtam.
- Sose lennék képes mindet megjegyezni.
- Az amerikai véred ellustít. Sose lesztek jók a Japánban, vagy Oroszországban.
- És mi a terved későbbre?
- Körbe akarok nézni Tokyoban. Venni akarok majd néhány Mangát meg cuccokat amivel díszíthetem a szobám vagy egyebek. Meglátogatom anyám és megnézem mi baja van. Hosszú lesz ez a hét.
- Kíváncsi leszek a programjaidra. Mindig is érdekelt Japán.
- Hát most megnézheted. Kedves és aranyos idegenvezetőd leszek - nevettem fel.
Levette a poént. Az úton nagyon jól elszórakoztunk.
Sose felejtem el azt a napot. Azt a fejet, mikor megérkeztünk a fővárosba. Semmit se értett. Mindenhol ferde szeműek és hülye betűk. Kissé hiányzott ez a hely. Ahogy kisétáltunk a reptérről, azonnal fogtam egy taxit. Én beültem előre, míg Castiel bepakolt. Elkezdtünk japánul beszélgetni.
- Ahametsuya u 79-be mennénk - mosolyogtam.
- Igen is. Nem hittem volna, hogy perfekt japán. Az angolok nem ilyenek - nevetett fel.
- Csak a vöröske nem tud Japánul. Ő Francia volt én pedig Orosz.
- Szép országok - motyogta, miközbe elindultunk.
Átmentünk a belvároson, ami nagyon szép volt. Lassan vége a télnek és a virágok életrekelnek. Castiel csak nézett ki a fejéből. A hatalmas épületek kezdtek eltűnni és megjelentek a kertes házak. Régen Hokkaidon laktam, de anyu elköltözött. Elvileg minden cuccom elhozta...Mikor beléptem a házba, padlót fogtam. Az igazi japán házak. A szemem felcsillant, ledobtam a bakancsom és berohantam.
- Tatamiiiii! - ordítottam, miközbe beléptem az egyik helységbe. - Ez kurva jó!
Azonnal kihúztam az egyik tolóajtót. A kertre nyílt. Ahh, japán kert. Csodás, mese szép, álom. Sose láttam még olyan zöld füvet és kis tavat. Ez az igazi Japán! Imádtam.
- Látom tetszik - lépett mellém anyám.
- Imádooooom.
- Még választhatsz.
Castielre pillantottam. Cikisen érezte magát. Elfordultam anyámtól, majd amilyen gyorsan lehetett otthagytam.
Egy órával később Castiellel kint ültünk az eresz mellett és söröztünk. Sose láttam még ennyire nyugodtnak. Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan jót beszélgettünk. Az életről, a szerelemről, a suliról, meg úgy mindenről és a sör még csak egyre fogyott. Anyám elszublimált. Azt mondta dolga van és lelépett. A naplementét már részegen néztük végig miközbe hülye videókat kerestünk a YouTube-on. A hold már magasan járt mikor totál részegen fetrengtünk a fűbe.
- Nagyon rühellek - nevettem fel egy hülye beszólása után.
- Felkelted a várost - motyogta a bajsza alatt (nem, nincs bajsza).
- De mért Deborah? - csúszott ki hirtelen a számon a kérdés, ami hónapok óta bennem van.
- Nagyon gyorsan tudsz váltani.
Nem vette komolyan. Ez megnyugtatott, de tényleg érdekelt. Nem akartam megkérdezni megint.
- Hát, nem is tudom - kezdett bele a meséjébe miközbe az eget kémlelte. - Mindig tud valamit, amivel elcsavarja a fejem. Sokat köszönhetek neki, de ő..
- Nem az igazi - fejeztem be a mondatát. - És... Az a csók mért volt?
Rettenetesen elpirultam. Csak néztem magam elé.
- Eleinte meg akartalak fektetni. Most meg...
- Igen?
- Semmi.
Tudni akartam mit mondott volna. Letámadtam. Csikizés és egyebek. Nagyon nevetett és én meg rajta nevettem. Viszont rettentő közel kerültem hozzá. A hasán ültem és az egyik kezét lefogtam míg a másikkal az oldalát csikiztem. Csak nézett a hatalmasra nyílt szemeivel. Gyorsan vert a szíve. Közelebb hajoltam hozzá, majd nyomtam egy puszit az arcára. Nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. Először egy szájra puszi, majd a másik kezemmel is megtámasztottam magam és hosszan megcsókoltam. Isteni érzés volt. Egyre tovább és tovább haladtunk. A karjaiba vett és bevitt a szobámba. Az ajtót elhúzta és bezárta, letett az ágyamra, majd pedig fölém mászott. Simogatott, csókolgatott és szeretgetett. Gyengéd volt és figyelmes. Figyelt rám. Sose éreztem magam még ilyen jól. Ő volt az igazi álom pasi.
------------------
https://www.facebook.com/groups/1729738420682798/
------------------
Társoldal:
Fb csoport:https://www.facebook.com/groups/1729738420682798/
