Kisebb koromba sokat gondolkodtam... Milyen lehet egy igazi férfi. Hogy néz ki? Kedves legalább? Nos, ezekre mai napig nem tudom a választ. Viktor nagyon rendes srác. De tényleg. Aranyos, kedves, előzékeny, és a többi. Miközben beszélgettünk, folyamatosan figyeltem a reakcióit. Mint aki nem szeret kommunikálni. De akkor minek hívott el? Minek? Megbántam az egészet...
Visszafele már nem is szólt hozzám. Csak úgy ment mellettem mint egy idegen, de a nézése lyukat égetett belém. Kezdett zavarni, de nem akartam megszólni. A szél lengedezett. A hó csak esett. Közel jártunk az iskolához, de olyan volt mintha el se indultam volna. A sulitól nem messze rágyújtottam egy szál cigire. Már nagyon kellett... Épphogy szívtam belőle egy keveset Viktor kivette a számból, ledobta maga elé és eltaposta. Nem szóltam semmit, csak tovább indultam. Rossz döntés volt...
A fiú a vállamnál fogva visszarántott és behúzott egyet. A lábamon maradtam, de az arcom lüktetett és az ujján levő gyűrű felszabta a szám. Megijedtem. Újra ütni akart, de valaki elém állt és eltérítette az ütést. A vörös hajáról felismertem Castielt. Elkapott a sírás. Végignéztem, ahogy Viktort gyomorszájon vágja, majd arcon üti és a földre löki. Féltem. Nem akartam, hogy megint megüssön. Tudtam, hogy Castiel velem van és kiütötte, de...
Castiel megragadta a kezem és húzni kezdett befele. Nem bírtam sokáig. Nehéz száz méter után feladták a lábaim a szolgálatot. Térdre estem és csak sírtam. Hallottam ahogy Viktor utánam kiabál. Castiel felvett a karjaiba és úgy vitt fel a szintünkre. Megállt az ajtónk előtt és csengetett. Hazel nyitott ajtót. A hangjából azt vettem le, hogy nagyon ledöbbent.
- Mi történt?
- Viktor - mondta idegesen a vörös.
Hazel beengedett minket. Castiel bevitt a szobámba. Letett, levette a kabátom, a bakancsom és rám terített egy plédet. Leült elém és megfogta a kezem.
- Semmi baj, itt vagyok - mondta lágy hangon.
A könnyeim potyogtak és mindenem rettegett. Összetörtem. A fiú karjaiba borultam és a ruháját szorítottam.
- Védj meg Castiel, kérlek! Megakarnak ölni. Segíts! - ütögettem a mellkasát miközbe kiabáltam.
Hazel pillanatok alatt visszatért egy pohár vízzel és az elsősegély dobozzal. (Addigra már a többiek is előmásztak nézelődni.) Homályosan láttam ahogy előkészül. Idegesen kapkodott. Megint az én hibám. Miattam aggódik mindenki. Csak mert megismerkedtem valakivel. És most is földre kerültem. Nem akartam senkiben sem megbízni attól a perctől. Féltem a világtól és a léttől. De leginkább magamtól.
- Hale, figyelj ide kérlek - mondta Hazel.
Nem tudtam megmozdulni. A testem megfagyott. Csak néztem előre levegőért könyörögve és várva a halált. Depresszió. Mindennapos társam lett akit nem tudok lerázni. Elrontottam valamit megint. De mit és mikor?
Castiel emelt le magáról. Nagyon magamon kívül jártam. Hazel valamivel letisztította a szám, majd nyugodtan jelentette ki, hogy csak egy kis felületi seb. Az arcom körbe tapogatta, majd felém tartott egy pohár vizet és két tablettát.
- Vedd be. Ettől jobban leszel - biztatott, de a kezem még mindig nem mozdult. Muszáj volt mozognom, de nem ment... A fájdalom és a félelem szaladgált az ereimben. A múlt, ami folyamatosan elővillant. A sírást abbahagytam, de a könnyeim néha még lefolytak az arcomon. Reménytelen vagyok, igaz? Kövezzetek meg, nem vagyok képes semmire...
Hazel beadta azt a két kis fehér bigyót. Reménykedtem, hogy a nyugtatóim visszaadja, de Castiel hamarabb kifaggatta.
- Ezek mik? - kérdezte a vörös.
- Altató. Minél hamarabb elalszik annál jobb lesz. Talán addig sikerül lenyugodnia. Mit művelt vele Viktor?
- Egyszer vagy kétszer megütötte, aztán odaértem én is.
- Biztos hálás lesz - nézett rám Hazel.
- Ő nem olyan - nézett le rám, miközbe én is a szemeit fürkésztem. Ragyogtak...
A következő pillanatban már reggel volt. Sikítva ébredtem fel egy rossz álomból a szokott alvó cuccomba. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy Viktort csak álmodtam-e, de ahogy megpillantottam az alvó Castielt az ágyam mellett, minden beugrott. Az ütés, a sírás, az emlékek és az aggódó tekintetek. Kipihent voltam és kicsit ijedt. Lassan lemásztam az ágyamról és az ajtó felé vettem az irányt. Megragadtam a kilincset, de nem nyomtam le. Kis ideig álldogáltam teljesen egyedül, míg Castiel meg nem szólított.
- Minden rendben?
Lassan hátranéztem. Az ágyamon ült miközbe engem nézett. A tekintete átszúrt. A szívemhez kaptam a kezem. Ezerrel vert. Ő is szökni akar. Csak tudnám mi elöl. Lehajtottam a fejem, majd kinyitottam az ajtót és egy szó nélkül kimentem. Lehet, hogy a lelkébe gázoltam, de megérdemelte. Bezárkóztam a fürdőbe. A tükör előtt álltam és a másommal szemeztem. Lesírt smink, sápadt arc, üveges szemek. Megijedtem. Nem akartam elhinni, hogy ez lettem. Rosszabb mint egy lecsúszott drogos... És én itt vesződök. Hangokat hallva, félve mindentől, miközbe az erőset játszom védekezésül. Szörnyű vagyok... Valaki mentsen meg...
Mire kimentem friss fejjel, a fiú felszívódott. A három lány a konyhába cseverészett, miközbe a ruháimért mászkáltam jobbra-balra. A mamuszomba csoszogtam végig a világos barna parkettázott folyosót vagy háromszor, mire rájöttem mit akarok. Enni. Leültem csendbe a többiekhez és csak néztem az asztalon lévő választékot. Sokra nem jutottam. Végül Rebecca rakott le elém egy kisebb szendvicset. Szerintem rájött, hogy életképtelen vagyok. Hazel és Cat viszont nagyon sugdolóztak. Szúrta a szemem, de lusta voltam beszélni. Hazel egy pillanatra lelépett és később egy ajándéktáskával tért vissza. Lerakta elém. Én csak értetlenül néztem, miközbe a szendvics lógott a számból. Hirtelen elkezdték énekelni a boldog szülinapot című számot. Az aranyos rajz és sport szakos barátnőmön nevetnem kellett. Hamisságuk az eget verte. Mind adtak egy ölelést és elmondták, hogy az ajándékot közösen választották. Egy halk köszönömöt kinyögtem és megnéztem mi lapul a táskában.
------------------
Társoldal:
Fb csoport:https://www.facebook.com/groups/1729738420682798/
