Neeeeem. Ilyen nincs. A szívem ki akart esni a helyéről. Faggatni kezdtem Lysandert, hogy még mit tud a fiúról, de nem mondott sok mindent. Igazából megpróbált minél hamarabb lerázni. Tudta, hogy mégis miképp érzek Castiel iránt, de akkor is tartotta a száját és biztos voltam benne, hogy valamit titkol. Rettenetesen felkavart ez az egész. Sok mindent nem is tudtam kezdeni magammal. Csak ültem a tetőtéren és vártam, a fejemre szakadjon az ég. A kedvem elment az élettől. Nem akarom tovább ragozni mennyire mélyen érintett, szóval én ezt így átugrom a mesémbe.
Beteget jelentettem a hétre. Kutyáztam és a szobám díszítettem. A konyhatündér munkát rám bízták a lányok, ha már csak otthon döglök - szerintük a nagy semmiért-. Sose élveztem ennyire a magányt. Nem volt szükségem senkire, csak a kutyámra. Meg Castielre, aki nem válaszolt semelyik üzenetemre. Napok óta nem volt fent fészen, nem vette fel a telefont és nem tolta elő a képét. Oké, lehet, hogy most ő sincs a legjobb formában, de valami életjelet adhatna.
Rettentő gyorsan eljött a péntek. Hát a munka kicsit unalmas mikor épp senki sincs az üzletben rajtam kívül, de élvezem. Sok emberrel ismerkedtem meg és volt egy csomó közös témánk. Az egyik lánnyal telefonszámot cseréltem.
- Kurva szimpi vagy és ha nem jössz el velem legalább egyszer inni, meghalsz. Tudom hol dolgozol - hadarta.
Majdnem megijedtem. Magas - verte a két métert -, fehér haja és kék szeme volt. Hatalmas mellei amik már ki akarták szúrni a szemem és kiderült, hogy a szembe lévő tetoválószalonba dolgozik. Azt mondta ha bármit is akarok magamra varratni csak is csak őt keressem. Tervezgettem egyet, de nem vezetett rá semmi, hogy én azt megcsináltassam. Viszont Avery büszke volt rám. Dolgozhatok ott! A hétvégét átfetrengtem és papírokat töltögettem. Avery adott egy tucat kitöltendő lapot és még az órarendem is le kellet másolnom. Elfáradtam mire végeztem az egésszel.
Hétfőn ugyan úgy mentem mint mindig. Na ki volt a legfáradtabb? Hát én. Kaptunk egy új tanárt (férfi) aki egyáltalán nem értett a szakmájához. Gyorstalpalón csinálhatta meg, de azt is csak úgy, hogy szexuális kapcsolatot létesített az oktatójával, azt is úgy, hogy zacskót húzott a nő fejére és nem azért mert csúnya volt a nő, hanem azért, hogy ne lássa azt az istentelen ocsmányságot aki épp őt pakolja. Ah, hányingerem lett. De tényleg csúnya az ember, akár hiszitek akár nem. Nem lehetett rá mást mondani. Fujj...
Az utolsó órám elmaradt tanár hiánya miatt. Ahogy lementem a lépcsőn az igazgatói előtt állt Castilel és a szülei. Kissé meglepődtem a szülein. Mindketten mogorvák voltak. Castiel megpillantott. A tekintete ellágyult és elindult felém. Én szinte a nyakába ugrottam és rögtön elkapott a sírás. A távolból a szülei nagyon méregettek, de nagyon nem érdekelt. Castiel átkarolta a derekam és megcsókolt.
- Minden rendben veled? Rosa mesélte, hogy... - motyogta.
- Nyugi jól vagyok - vágtam közbe. - Sose voltam jobban. Annyira hiányoztál..
- Bocs, hogy nem válaszoltam, csak anyámék nagyon szigorúak mostanság és nem volt időm. Éjjel meg kidőltem.
- Nem haragszom. Csak rossz volt, hogy Lysander se mondott semmit azon kívül, hogy kiíratnak.
- Ez meg a másik... Nem tudom sehogy se rávenni őket arra, hogy hagyjanak.
- Bemutatsz nekik? - néztem rá nagy szemekkel.
- Legyen - sóhajtott fel, majd odavezetett hozzájuk. Az apja rám se nézett, míg az anyja már várta, hogy megtudja ki is vagyok. Megálltam a két, nálam egy fejjel magasabb embereknél és komoly tekintettel néztem rájuk míg Castiel bemutatott nekik - Apa, Anya, Ő itt a barátnőm, Hale Saharowzky. Hale, Ők pedig a szüleim. Annabelle Normann és Daniel Maddox.
- Örvendek - fogtam kezet velük.
- Te milyen szakon vagy? - nézett rám Annabelle nagy szemekkel - Ne, inkább kitalálom... - felvette az általános gondolkozó pózt és pillanatokkal később meg is szólalt - Téged elnézve, ének szakos vagy.
- Majdnem - mosolyogtam - Teljes zeneszakon vagyok.
- Ohh, oda a mi fiúnk is menni akart, de nem vették fel - hadarta az anya - Oda a legnehezebb bekerülni, igaz?
- Igen.
- Ennyire ne reagáld túl Anna - szólalt fel a férfi aki eléggé türelmetlen volt - Még ide is könnyebb bejutni, mint ahova én jártam. Három évig kellett próbálkoznom mire felvettek Amerika legjobb egyetemére.
- Szerintem az amerikai egyetemek könnyebbek mint ahova én eredetileg jelentkezni akartam - szólaltam fel.
- Hova mentél volna? - nézett rám a csávó még mogorvábban.
- Waseda egyetem. Politika- és Gazdaságtudományi kar.
A csávó álla leesett. Szerencsétlenem köpni-nyelni nem tudott. Elég jártas lehetett a japán oktatásban ha így reagálta le. Castiel elégedetten nézett rám. Valamit jól csináltam?
- Gratulálok - mosolyodott el a férfi. - Holnapig a városban tartózkodunk. Lenne kedved eljönni velünk vacsorázni?
- Elfogadom a meghívást, köszönöm - bólintottam elégedetten.
Castiel megfogta a kezem és elhúzott a kávé automatáig. A szemei csillogtak az örömtől.
- Hihetetlen vagy! - mondta, majd megölelt - Apám szereti ha kifogok magam mellé egy tanult embert.
- De én nem vagyok az.
- Figyelj, ezzel most ne foglalkozz. A vacsorán folyamatosan beszéltetni fog és mindent ki szed belőled amit tud. Ha megfelelsz az elvárásainak lehet, hogy megmentesz attól. hogy hazavigyenek.
- Megpróbálhatom.
- Apám befolyásos ember, szóval figyelj oda. Aki nem tetszik neki annak könnyen pokollá teheti az életét..
- Jó, jó nyugi.
Adott egy hatalmas csókot, majd megígérte, hogy felkeres ma még vacsora előtt. Nem tudtam egy darabig megmozdulni. Hmm... Átfutott az agyamon mindaz amit mondtam és jött a hirtelen felismerés, hogy utolsóként vettek fel, de akkor is csak azért mert az előttem lévő csaj autóbalesetben meghalt. Nyeltem egyet, majd felsiettem a szobámba és előszedtem a könyveim amiket az ottani tanévkezdésre kaptam. Belelapozgattam, majd rájöttem, hogy mindezt megtanulni lehetetlen. A fejemet a párnába vertem. Hogy lehetek ennyire hülyeeeee? Semmi gond. Megoldod Hale...
Rávettem a lányokat, hogy segítsenek felfogni néhány részletet. Amíg felkészültek, elmeséltem a sztorit. Szerintük is megszívtam... De estére sikerült valamit megtanulnom. Sokat beszélgettünk ezekről és haladtam. A kettes meglenne. Este felhívott Castiel.
- Pár perc és ott vagyok.
Ennyi volt az a mit mondott, majd valaki csengetett. Ajtót nyitottam. Castiel a képembe lihegett, majd lassan besétált és ledőlt a konyhába. Életembe nem láttam még őt öltönyben és eskül, nagyon fullos volt. A lányok mind furcsán néztek rá. Leültem mellé és vártam, hogy mondjon valamit. Rebecca adott neki egy pohár vizet, amit azonnal megivott.
- Na - kezdett bele. - Ma rettentő gyönyörűnek kell lenned és okosnak.
- Túl sok az elvárás és kicsi az agy - motyogta Cat.
- Figyelj Castiel - állt meg mögötte Hazel - Ezt bízd ránk rendben? Mi tudjuk mi kell egy ilyen vacsira és már teljesen felkészítettük szerencsétlen lányt. Nézz már rá. Lassan összeesik attól a sok leckétől amit csak miattad tanult még meg.
- Ezért hálás vagyok, meg minden, de alig van egy órátok.
A lányok összenéztek, majd szaladgálni kezdtek.
- Enyém a smink! - kiáltott Cat.
- Stip-stop ruha - ugrált boldogan Rebecca.
- Akkor csak a haj maradt - sóhajtott Hazel.
Rebecca berángatott a szobámba és elődobálta a ruháim. Nagyokat sóhajtott és a homlokát ráncolgatta annyira nem volt választék. Végül talált egy spagettipántos combközépig érő fekete egybe rucit. A sminkem nem lett olyan mint amit én szoktam csinálni. Egyszerűen kaptam egy aranyos vékony tusvonalat, aranyos kis alapozást és tadamm. Natúr Hale. A hajam felkötötték és begöndörítették. Csudaszép leány lettem. Viszont a tűsarkú nagy kihívást jelentett. Az első pár lépésem egyszerűen halál volt. Már majdnem kitörtem a bokám az első lépésekkor. Hazel segített járni tanulni. A többik csak nevettek a sok bénázásomon. Nehezen sikerült megtanulnom benne menni. Büszkén álltam meg Castiel előtt és jelentettem, hogy készen állok.
Volt még egy kevés időnk. Addig a lányokkal átismételtem mindent amit aznap megtanultam. Rettentően éreztem magam. Analfabéta, hülye némber. Annyira bepánikoltam, hogy tudtam az egész könyvet kívülről.
Végül eljött a vacsora idő. A szülei már bent voltak. Az apja ugyan azt az értelmetlen fejet vágta mint amit délelőtt. Az anya már az étlapot bújta. Castiel megfogta a kezem és próbált udvarias lenni a szülei előtt.
- Hányingerem van - motyogtam az ajtóba.
- Nyugi. Nem lesz semmi baj - sóhajtott fel.
Nagyon meggyőzött, hogy őszinte legyek. Nagyon. Ahogy beléptünk az ajtón, már kiszúrtak minket. Odasétáltunk és mosolyogva köszöntünk. Sietve helyet foglaltam nehogy összeessek. A pincér azonnal megjelent és a kezembe nyomott egy étlapot. Hamar választottam egy egyszerű salátát és vizet. Fő az egészség! Az étvágyam elment, hisz annyira rágörcsöltem az estére és csak ezt találtam ehetőnek. Míg Castiel beszélgetett a szüleivel, addig én teljesen elkalandoztam a saját kis világomba. Hirtelen egy érintésre lettem figyelmes.
-Minden rendben? - szólított meg Castiel.
- Öhm... Persze. Semmi gond - mosolyogtam ijedten.
- Ennyire nem lehetsz ideges - nézett rám Daniel mosolyogva. - Nem fogunk megenni.
- Én... Izé.. - habogtam jobbra balra.
- Ne aggódj - nevetett fel Anna - Daniel mindig próbálja megijeszteni az embert.
Na de ennyire? Ránézek és egyszerűen megáll bennem az ütő. Vékony, magas, szakállas és goromba is. Legalább is a tekintete.
- Miért szerettél volna politikát tanulni? - jött az éles kanyar Danieltől miközben megjött a kaja.
Vettem egy mély levegőt, majd a férfi szemeibe néztem és kissé mosolyogva válaszoltam.
- Anyám mindig is egy szép jövőt szeretett volna nekem és addig könyörgött míg bele nem mentem az elképzeléseibe, majd ahogy nézegettem a suli weboldalát és ellátogattam a nyílt napra, rájöttem, hogy nem is olyan rossz ötlet.
- Hogy érezted magad mikor áthelyeztek ide?
- Furán, hisz ez egy teljesen más világ. De nem mondtam ellent ennek a döntésnek.
- Érdekes alaknak tűnsz. - motyogta - Tetszik az az apró komolyság a tekintetedbe ami kissé megijeszt. A beszéded alapján nem tűnsz hülye libának mint az eddigiek - pillantott hirtelen Castielre.
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Jó politikus válna belőled. Kár, hogy erre a koszfészekre pazarlod az időd.
- Én már nem tartom pazarlásnak.
- Olyan hülyeségeket tanítanak ott, amivel az ember nem fog munkát találni - szólalt fel hangosan.
- Tudja egyáltalán miért járnak oda a fiatalok? - sóhajtottam fel, majd a szemeimmel felszurkáltam a férfit - Nem amiatt, mert könnyű. Egyáltalán nem könnyű mindaz, amit ott tanulunk. Valakinek meg sokkal nehezebb.
- Lényeg?
- A sérült fiatalokat íratják be oda. Akinek nincs semmi baja azt nem veszik fel, még ha meg is tudná csinálni. Érti? Látom magán, hogy nem nagyon van tisztába ezekkel. Nem tudja hova íratta be a fiát és ahogy azt se, hogy miért vették fel.
Itt éreztem, hogy nem kellett volna ennyit pofáznom. Castiel hirtelen leszúrt a tekintetével. Daniel nagy szemekkel nézett feleségére aki csak a kajáját túrta. Ő biztos tudott mindent.
- Anna. Te erről mit tudsz? - morogta a csávó.
- Igazat mond. Pár éve rávettem nagy nehezen, hogy menjen el egy pszichológushoz és beszélgessen vele. Később az orvos azt mondta, hogy a fejében nincs minden rendben. Ezt az iskolát ajánlotta, hogy itt jobb lesz, mert itt direkt ilyen fiatalokkal foglalkoznak. Akkoriban te nem nagyon voltál otthon és Castiellel úgy döntöttünk, hogy nem mondjuk el a teljes igazságot.
- Értem - hajtotta le a fejét a férfi, majd elindult a mosdó felé.
Pillanatok alatt gondoltam át a sorsom és nem számítottam semmi jóra. Felálltam, majd udvariasan megköszöntem a vacsorát és leléptem. Épphogy elértem a buszmegállót, Castiel rontott utánam.
- Normális vagy? - ordította - Tudod ezért én mit fogok kapni? Tönkre akarsz tenni?
Nem mondtam semmit csak a szemeit figyeltem. Folyamatosan csak ordítozott. Egy pillanatra sem fogta be a nagy száját. Káromkodott és engem szidott, majd mikor meg akartam szólalni, adott egy pofont. Kis világ dőlt bennem össze, de volt egy olyan érzésem, hogy megérdemeltem. Az arcomhoz nyúltam és olyan semmilyen tekintetet vágtam.
- Én most megyek - motyogtam, majd elfordultam és elindultam haza gyalog. Az utcán sétáló emberek nagy szemekkel néztek rám, de nem szóltak semmit. Így kell elbaszni egy estét. Nagyon büszke voltam magamra. Az arcom folyamatosan égett és azon gondolkoztam, hogy mi a fenéért élek ha csak elbaszni tudom mások életét. Persze, ezzel együtt az enyémet is tönkre teszem. Üres voltam és szomorú. Ahogy beléptem az ajtón és becsuktam a földre estem és sírni kezdtem. Ennyit rólam. Hogyan tegyem ezt mind jóvá? Castielt elviszik innen és én nem tudok tőle bocsánatot kérni. Most biztos a gyűlöl. Nem fog keresni soha többé. Elbasztam. Nagyon.
------------------
https://www.facebook.com/groups/1729738420682798/
Végül eljött a vacsora idő. A szülei már bent voltak. Az apja ugyan azt az értelmetlen fejet vágta mint amit délelőtt. Az anya már az étlapot bújta. Castiel megfogta a kezem és próbált udvarias lenni a szülei előtt.
- Hányingerem van - motyogtam az ajtóba.
- Nyugi. Nem lesz semmi baj - sóhajtott fel.
Nagyon meggyőzött, hogy őszinte legyek. Nagyon. Ahogy beléptünk az ajtón, már kiszúrtak minket. Odasétáltunk és mosolyogva köszöntünk. Sietve helyet foglaltam nehogy összeessek. A pincér azonnal megjelent és a kezembe nyomott egy étlapot. Hamar választottam egy egyszerű salátát és vizet. Fő az egészség! Az étvágyam elment, hisz annyira rágörcsöltem az estére és csak ezt találtam ehetőnek. Míg Castiel beszélgetett a szüleivel, addig én teljesen elkalandoztam a saját kis világomba. Hirtelen egy érintésre lettem figyelmes.
-Minden rendben? - szólított meg Castiel.
- Öhm... Persze. Semmi gond - mosolyogtam ijedten.
- Ennyire nem lehetsz ideges - nézett rám Daniel mosolyogva. - Nem fogunk megenni.
- Én... Izé.. - habogtam jobbra balra.
- Ne aggódj - nevetett fel Anna - Daniel mindig próbálja megijeszteni az embert.
Na de ennyire? Ránézek és egyszerűen megáll bennem az ütő. Vékony, magas, szakállas és goromba is. Legalább is a tekintete.
- Miért szerettél volna politikát tanulni? - jött az éles kanyar Danieltől miközben megjött a kaja.
Vettem egy mély levegőt, majd a férfi szemeibe néztem és kissé mosolyogva válaszoltam.
- Anyám mindig is egy szép jövőt szeretett volna nekem és addig könyörgött míg bele nem mentem az elképzeléseibe, majd ahogy nézegettem a suli weboldalát és ellátogattam a nyílt napra, rájöttem, hogy nem is olyan rossz ötlet.
- Hogy érezted magad mikor áthelyeztek ide?
- Furán, hisz ez egy teljesen más világ. De nem mondtam ellent ennek a döntésnek.
- Érdekes alaknak tűnsz. - motyogta - Tetszik az az apró komolyság a tekintetedbe ami kissé megijeszt. A beszéded alapján nem tűnsz hülye libának mint az eddigiek - pillantott hirtelen Castielre.
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Jó politikus válna belőled. Kár, hogy erre a koszfészekre pazarlod az időd.
- Én már nem tartom pazarlásnak.
- Olyan hülyeségeket tanítanak ott, amivel az ember nem fog munkát találni - szólalt fel hangosan.
- Tudja egyáltalán miért járnak oda a fiatalok? - sóhajtottam fel, majd a szemeimmel felszurkáltam a férfit - Nem amiatt, mert könnyű. Egyáltalán nem könnyű mindaz, amit ott tanulunk. Valakinek meg sokkal nehezebb.
- Lényeg?
- A sérült fiatalokat íratják be oda. Akinek nincs semmi baja azt nem veszik fel, még ha meg is tudná csinálni. Érti? Látom magán, hogy nem nagyon van tisztába ezekkel. Nem tudja hova íratta be a fiát és ahogy azt se, hogy miért vették fel.
Itt éreztem, hogy nem kellett volna ennyit pofáznom. Castiel hirtelen leszúrt a tekintetével. Daniel nagy szemekkel nézett feleségére aki csak a kajáját túrta. Ő biztos tudott mindent.
- Anna. Te erről mit tudsz? - morogta a csávó.
- Igazat mond. Pár éve rávettem nagy nehezen, hogy menjen el egy pszichológushoz és beszélgessen vele. Később az orvos azt mondta, hogy a fejében nincs minden rendben. Ezt az iskolát ajánlotta, hogy itt jobb lesz, mert itt direkt ilyen fiatalokkal foglalkoznak. Akkoriban te nem nagyon voltál otthon és Castiellel úgy döntöttünk, hogy nem mondjuk el a teljes igazságot.
- Értem - hajtotta le a fejét a férfi, majd elindult a mosdó felé.
Pillanatok alatt gondoltam át a sorsom és nem számítottam semmi jóra. Felálltam, majd udvariasan megköszöntem a vacsorát és leléptem. Épphogy elértem a buszmegállót, Castiel rontott utánam.
- Normális vagy? - ordította - Tudod ezért én mit fogok kapni? Tönkre akarsz tenni?
Nem mondtam semmit csak a szemeit figyeltem. Folyamatosan csak ordítozott. Egy pillanatra sem fogta be a nagy száját. Káromkodott és engem szidott, majd mikor meg akartam szólalni, adott egy pofont. Kis világ dőlt bennem össze, de volt egy olyan érzésem, hogy megérdemeltem. Az arcomhoz nyúltam és olyan semmilyen tekintetet vágtam.
- Én most megyek - motyogtam, majd elfordultam és elindultam haza gyalog. Az utcán sétáló emberek nagy szemekkel néztek rám, de nem szóltak semmit. Így kell elbaszni egy estét. Nagyon büszke voltam magamra. Az arcom folyamatosan égett és azon gondolkoztam, hogy mi a fenéért élek ha csak elbaszni tudom mások életét. Persze, ezzel együtt az enyémet is tönkre teszem. Üres voltam és szomorú. Ahogy beléptem az ajtón és becsuktam a földre estem és sírni kezdtem. Ennyit rólam. Hogyan tegyem ezt mind jóvá? Castielt elviszik innen és én nem tudok tőle bocsánatot kérni. Most biztos a gyűlöl. Nem fog keresni soha többé. Elbasztam. Nagyon.
------------------
Társoldal:
Fb csoport:https://www.facebook.com/groups/1729738420682798/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése